*emlékek, amelyeket sosem felejtünk

Most, hogy már naponta olvasom a régi blogomat, eszembe jut egy csomó minden. Például hogy mennyire más voltam. Sokkal másabb stílusban írtam. Sokkal több érzés volt a mondataimban. Volt időm leírni, és megfogalmazni azt ami bennem volt. Sokkal több mindenről írtam, jelentéktelennek tűnő dolgokról is. Minden nap írtam valamit. Minden nap. Szeretnék most is minden nap írni. Annyira hiányzik minden. MINDEN. Az hogy volt türelmem írni MINDENről, ami történt velem, volt időm, volt kedvem.. annyi, annyi, annyi minden hiányzik. Annyira mindent szeretnék újra átélni. Újra érezni. És mikor rájövök, hogy ez lehetetlen az úgy, de úgy tud fájni. Olyan helyen, amiről eddig nem is tudtam hogy létezik. Itt valahol a lélek mélyén. Ahol őrzöm az emlékeimet. Mert tudom hogy ezeket az emlékeket már sosem fogom tudni újra átélni. Lehetetlen. Rossz ebbe belegondolni. Nagyon. De valami oka még is van ennek. Többet járok edzire? Igen. Többet tanulok? Nem hiszem. Többet foglalkozom más dolgokkal? Lehet, sajnos. Nincsenek már önálló gondolataim? Nem tudom.. őrület ez az egész. Most, tényleg most jövök rá erre, hogy mennyire jó is a blog írás, amikor elhanyagolom? IGEN. A blog írás hihetetlenül jó dolog. És.. és én olyan szeretnék lenni, mint tavaly ilyenkor. És én blogot fogok írni. Írni fogok minden nap. Elhatároztam. De nem ide, hanem a régibe. Azt hiszem ott könnyebb lesz. A sok régi emlékekhez újakat írni. úgy hogy ezentúl itt. Ha minden úgy alakul ahogyan azt most elterveztem.. :]