Akkor nem kellett eléggé. Eldobtam.. és ezzel lehet hogy örökre ellöktem magamtól egy olyan embert, akihez hasonlót sosem találok már. Nem tudom miért, nem tudom mi vagy ki kellett hozzá, de ma valahogy először azt éreztem, hogy kell és hogy szeretem. Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt felkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában.. Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném.. És elmondanám neki azt, hogy.. Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
Ez egy vicc. Egy nagyon rossz vicc. Játsszuk el. De minek? Már az se megy. Nem érted. És talán én se. Ne. Már ne játsszuk el. A függöny legördült. Senki sem tapsol. A néma csend rátelepedett mindenre, és amit szabadon hagyott, azt belepte a sötétség. Fullasztó magány ült körénk. Közénk. [...] Már nem érted. Ha egyáltalán valaha értettük. [...] Egy vicc. Egy nagyon rossz vicc. Mindjárt legördül a függöny. Előtte még, utoljára, játsszuk el. Játszunk szerelmet és egymást. Játsszuk el, hogy értjük. Érted. Értem. Érted? Értem? Értünk. Mielőtt legördül a függöny.
uristen egy évvel ezelött én teljesen ugyanezt éreztem mint te.:)
VálaszTörlésamugy tetszik a blogod, mindig olvaslak