*emlékek, amelyeket sosem felejtünk

Most, hogy már naponta olvasom a régi blogomat, eszembe jut egy csomó minden. Például hogy mennyire más voltam. Sokkal másabb stílusban írtam. Sokkal több érzés volt a mondataimban. Volt időm leírni, és megfogalmazni azt ami bennem volt. Sokkal több mindenről írtam, jelentéktelennek tűnő dolgokról is. Minden nap írtam valamit. Minden nap. Szeretnék most is minden nap írni. Annyira hiányzik minden. MINDEN. Az hogy volt türelmem írni MINDENről, ami történt velem, volt időm, volt kedvem.. annyi, annyi, annyi minden hiányzik. Annyira mindent szeretnék újra átélni. Újra érezni. És mikor rájövök, hogy ez lehetetlen az úgy, de úgy tud fájni. Olyan helyen, amiről eddig nem is tudtam hogy létezik. Itt valahol a lélek mélyén. Ahol őrzöm az emlékeimet. Mert tudom hogy ezeket az emlékeket már sosem fogom tudni újra átélni. Lehetetlen. Rossz ebbe belegondolni. Nagyon. De valami oka még is van ennek. Többet járok edzire? Igen. Többet tanulok? Nem hiszem. Többet foglalkozom más dolgokkal? Lehet, sajnos. Nincsenek már önálló gondolataim? Nem tudom.. őrület ez az egész. Most, tényleg most jövök rá erre, hogy mennyire jó is a blog írás, amikor elhanyagolom? IGEN. A blog írás hihetetlenül jó dolog. És.. és én olyan szeretnék lenni, mint tavaly ilyenkor. És én blogot fogok írni. Írni fogok minden nap. Elhatároztam. De nem ide, hanem a régibe. Azt hiszem ott könnyebb lesz. A sok régi emlékekhez újakat írni. úgy hogy ezentúl itt. Ha minden úgy alakul ahogyan azt most elterveztem.. :]

*little piece of me;

tehát akkor: mátraházi anna vagyok, de csak ancsi. nem szeretem az anna nevet, nem tudom miért, pedig sokan mondják hogy milyen szép. nekem nem tetszik annyira. sok sablonszöveget írhatnék most ide, de az csak untatna nem? dehogynem. akkor most egyenlőre elég annyi, hogy, szeretek táncolni, szeretek mosolyogni és nevetni, szeretem a babarózsaszínt, mert az olyan 'nagyoncuki' szín. szeretem a barátaimat akik ugyanolyan átlagon felüli bolondság-kapacitással rendelkeznek, akárcsak én. szeretem, ha süt a nap, meg azt amikor a fagyi teljesen a csücskébe csúszik le, és azt úgy egyben be lehet kapni. imádom az emlékeimet, és azt amikor különböző zenékről, helyekről, emberekről eszembe jut valami, ami régen történt. és akkor úgy hirtelen egy pár percre minden akkori impulzus visszaköltözik egy kicsit belém. olyan jó érzés. imádom a sárgadinnyés teát. na meg a karamellásat, igaz, abban kicsit csalódtam, mert azt hittem finomabb. minden álmom egyszer körbeutazni amerikát, és minden olyan helyszínt megnézni amit láttam a filmekben. imádom a tengert. csak azt nem szeretem benne, hogy sós. jó, mi?! válogatós vagyok. minden téren. bár nagyon jól tudok alkalmazkodni minden helyzetben. azt hiszem mindig én vagyok az az ember aki inkább nem mondja ha valami nem jó úgy neki ahogy van, inkább magában tartja, hogy mást ne bántson meg. félek megbántani másokat, szándékosan sosem tenném. mindenki véleményére adok, még azokéra is akik nem szeretnek, és ezt utálom magamban a legjobban. párizs számomra az örök álomváros, na persze new york mellett. imádom a francia embereket, a franci ételeket, a francia életstílust és a kis utcákat, a francia nyelvet és a francia énekeseket. kedvenc filmem az igazából szerelem, egyszerűen imádom, annyira édes film. sose törték még össze szívem, ellenben én már sokakét, ez az amire nem vagyok büszke, de az is én voltam. 'tőled tanultam mindent amit az összetört szívekről tudok' nem tudom, valahogy még nem érzem magam kész egy szerelemre, ebből adódóan nem voltam még szerelmes. szeretemimádom az idézeteket, főleg azokat amikben magamra ismerek. mindennél jobban hiszek a csodákban. 'sokszor már csak a csodákban való hitem tart életben.' bármilyen filmen képes vagyok sírni, de csak akkor ha egyedül nézem. mások előtt nem szeretem kimutatni az érzéseimet, ennek ellenére nem vagyok szégyenlős. csak valahogy ezek az érzelmek amik néha olyan furcsák bennem, és nem értem őket. na nem baj. gyakran használom azt a szót, hogy hallod, meg hogy na. keveset beszélek, általában nem én vagyok a társaságok középpontja. nagyon féltékeny, illetve irigy - de utálom ezt a szót - típus vagyok, ami nem egy pozitívum, tudom. próbáltam már rajta változtatni, de eddig még nem sikerült. sok mindentől félek és egy piros magassarkú látványa is fel tudja dobni a napomat.

Az emberek azt mondták megváltoztam. Nos, az igazság az, hogy felnőttem. Már nem hagyom hogy ide-oda lökdössenek. Megtanultam, hogy nem lehetek mindig boldog. Egyszerűen csak elfogadtam a valóságot.

*feeling

http://monaco2o1o.blogspot.com/
.vannak dolgok amikről tudom, hogy soha nem fogok őket elfelejteni.


sweet joy, always remember me!
♥

*use your smile to change the world. don't let the world change your smile;

s&f és magyar bajnok szirénjeim. imádlak titeket! ♥

megint annyi dolog történt az elmúlt napokban, de sosincs időm írni. hihetetlen, nem? mi lesz később, ha már most nincs időm a blog írásra?! szörnyű. szóval hétvégén magyar bajnokság volt, és megnyertük. nívódíjat kapott a táncegyüttesünk. "a tánc világáért, a világ táncáért" iszonyatosan jó volt minden. *kartali drágák; fifteen szemcsik; szakadások; PAPRIKA; augusztus 15., veszprémi színház; csábítás ezerrel; micimackós nyakkendő; 'jégvihar'; gála, mikor majdnem hánytam a színpadon, annyira rosszul voltam; frucinál alvás; besírás és hatalmas big hug mikor megtudtuk hogy magyar bajnokok lettünk* és még sok-sok más olyan dolog amit nem fogunk elfelejteni. ezzel a hétvégével vége az idei versenyeknek - már persze leszámítva az EB-t -. nagyon durván hamar eltelt ez az idő. emlékszem mikor még március elején azt kívántam hogy jaj csak legyen már május. legyünk már túl a suli nagy részén és a versenyeken. izgultam. nem tudtam hogy milyen lesz. nem tudtam mi vár majd rám, hogy hogy fognak alakulni a dolgok. és most, így május 17-én rájöttem, hogy feleslegesen aggódtam. minden úgy történt ahogyan elterveztem, és ebbe olyan jó belegondolni. háhá, hát nem hiába kívánok én mindig amikor az óra és a perc megegyezik a telefonomon. szóval nagyon boldog vagyok most. már csak pár hét van hátra a suliból, azaz pár hét van nyárig, A nyárig, pár hét van Siófokig, és pár hét van a Gáláig. ha eddig kibírtuk, ez a pár hét már gyerekjáték lesz. shake it up, shake up the happiness! csók

*you gave me roses, and i left them there to die;

http://www.youtube.com/watch?v=MqAkTyprC_o hallgasd.

Akkor nem kellett eléggé. Eldobtam.. és ezzel lehet hogy örökre ellöktem magamtól egy olyan embert, akihez hasonlót sosem találok már. Nem tudom miért, nem tudom mi vagy ki kellett hozzá, de ma valahogy először azt éreztem, hogy kell és hogy szeretem. Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt felkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában.. Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném.. És elmondanám neki azt, hogy.. Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

Ez egy vicc. Egy nagyon rossz vicc. Játsszuk el. De minek? Már az se megy. Nem érted. És talán én se. Ne. Már ne játsszuk el. A függöny legördült. Senki sem tapsol. A néma csend rátelepedett mindenre, és amit szabadon hagyott, azt belepte a sötétség. Fullasztó magány ült körénk. Közénk. [...] Már nem érted. Ha egyáltalán valaha értettük. [...] Egy vicc. Egy nagyon rossz vicc. Mindjárt legördül a függöny. Előtte még, utoljára, játsszuk el. Játszunk szerelmet és egymást. Játsszuk el, hogy értjük. Érted. Értem. Érted? Értem? Értünk. Mielőtt legördül a függöny.

*this moment is all we have, darling.

ma :) (L)
...
-------------------------------
egyébként 1oo. bejegyzés

elképesztő, hogy mennyire hamar, milyen szorosan tudok kötődni emberekhez. hogy szinte már fáj a hiányuk. egy percnyi beszélgetés alatt ennyire meg lehessen szeretni valakit? létezik. nekem ez egyszerűen felfoghatatlan. már sokszor szégyellem magam ezek miatt a gondolatok miatt. hogy ilyen hülye, össze-vissza érzéseim vannak. durva. nagyon.
néha úgy rám tör a lelkifurdalás. lehet hogy valótlan dolgok miatt. de az is lehet hogy nem. ez a bizonytalanság a legrosszabb. amikor nem tudod mit gondolnak mások a tetteidről. pedig érdekel. és úgy megkérdezném, de nem merem. mert félek a választól, és félek attól hogy elveszíthetek valakit.
annyiszor vagyok kibaszottul rossz kedvű ilyen kis senkiházik miatt. annyira durva hogy mennyire meg tudnak bántani egy-egy szóval is. pedig tudom hogy nem kéne érdekeljen. mert mindenki ezt mondja. 'szard le'. hát nekem nem megy ez olyan könnyen mint másoknak. napokat tudok görcsölni az ilyen rossz beszólásokon.. de utána mindig történik valami, elmegyek edzire, vagy beszélgetek olyanokkal akik iszonyú fontosak nekem, és akkor belegondolok és rájövök, hogy most, most már tényleg nem tud érdekelni, hogy mi történt és hogy milyen rosszul esett. mert tudom hogy mennyivel őszintébbek a kapcsolataim, mint nekik. tudom hogy fényévekkel jobb barátaim vannak nekem, mint nekik. hogy én mennyi mindent megéltem már, nekik meg annyira unalmas az életük, hogy máséban kell kavarniuk. ilyenkor jövök rá, hogy tényleg igazuk volt azoknak akik azt mondták nekem, hogy 'szardmárle!' - pedig ott, akkor, abban a pillanatban ez mennyire nem ment.
mostanában gyakran olvasgatom vissza a régi blogbejegyzéseimet. és néha tök jókat nevetek azon, hogy mennyire nem tudtam még megfogalmazni az érzéseimet meg a gondolataimat. :'D na mindegy. szóval tavaly ilyenkor pont arról írtam, hogy mennyire megerősödtem lelkileg az utóbbi időben és mennyire erősnek kell majd maradnom a jövőben. és most érzem, hogy ez így is lett. erősnek gondolom magam, hiszen történtek olyan dolgok amik után nehéz volt felállni. és nehezen, de végül is mindig sikerült, még mindig élek. és ez olyan büszkeséggel tölt el. hát igazából, hogy ez most a századik bejegyzésem, nem szeretnék semmi nagy dolgot írni (mint tavaly :'D), rég írtam már ide, úgy hogy most ez ilyen érzelem kitöréses, helyzetjelentés fílinges bejegyzésre sikerült. :]

live.life.love<3

'Sokféle emberi kapcsolat létezik, de a legértékesebb mindenképpen az a fajta barátság, amikor azt érzed, hogy ‘valahol mi már találkoztunk’. Mintha a barátod igazából a testvéred volna. Épp ezért a találkozás mindig viszontlátás, s amikor az ember a barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat, hiszen valahol, valahogy együtt marad vele, úgy mint ahogy együtt volt vele már a találkozás előtt is.'
♥